A nyúlon túl

A bagolynál már írtam, hogy kb. az első ecsetvonás után rohamoztak meg az állatok. Ezt előszeretettel teszik éjjel amúgy, amikor minden normális ember aludna. Így “kopogtatott” be a homloklebenyem elülső részébe a nyúl is.
A szemem kipattant és láttam őt.
Csendben el is mormoltam egy njkbvjiodjc-ot, hogy mééééér nem tud várni reggelig??????

Szóval a nyúl csak nézett. Fél szeme élettelen csavarként meredt rám, a másikban viszont buzogott az élet és a szeretet.
Ez volt az a pont, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ezt szeretném az összes állatomon majd viszontlátni. A tekintetet, a kettősséget, a mechanikus szerkezet aprólékos kifinomultságát, melyben ott az élet.
Mikor befejeztem a nyulat, hiányérzetem volt.
Nem éreztem azt, hogy készen vagyok.
Oké, egy festménynél ez az érzés igen ritka, de itt határozottan hiányzott valami.
Ekkor villant be, hogy mi lenne, ha zsebórák lógnának a nyúl feje mellett.
Az óra, mint motívum amúgy sem véletlenül kedvelt.
Van egy általános jelentése, azon túl pedig mindenki hozzákapcsolhatja az övét.
Nekem az óra korlátot jelent az időtlenségben.

Erről pedig eszembe jut, egy történet, amit hosszú évekkel ezelőtt olvastam, és bár nem tudom felidézni kitől, a lényeget megpróbálom leírni röviden.
Majd hozzászoksz, hogy ilyen elkalandozós vagyok.
Volt egy férfi, aki egyszer csak leszállt egy vonatról, látszólag lakatlan, ám gyönyörű helyen, elkezdett ott barangolni, mégnem egy hegyen egy furcsa helyre érkezett. Amolyan temető féle volt, de csupán hónapok, jó esetben alig pár év volt a nevek mellett. A szíve összeszorult, és így látta meg őt a temető őre.
Elmondta neki, hogy ez nem az amire gondol, itt nem gyerekek vannak.
Különféle korú emberek. De a fákra és a kövekre az az idő van ráírva, amennyit valóban éltek. Ezek a pillanatok összeadódnak, és ezeket rögzítik…